Tegnap kaptam egy sms-t életem párjától: „Marci egyedül felmászott a kanapéra, és most a notit puszilja” Miiiivaaaan??? Lelki szemeim előtt megjelent a hírtelen megtáltosodott, egészen eddig csak segítséggel és kapaszkodva ingatagon álldogálni képes gyerekem, amint megtámadja a könyvespolc legfelső emeletét. Egyébként is szokatlanul jó passzban voltam, de ezek után legszívesebben belevisítottam volna a 32-es utasainak fülébe, hogy: A FIAM FELMÁSZOTT A KANAPÉRA!!!!
Otthon aztán kénytelen voltam lehűteni magam, mert a felmászás azt jelentette, hogy a másik kanapé háttámlájából képzett lejtőn kúszott fel a csalinak kihelyezett laptophoz, de az uram szerint ez biza mászás volt, mert időnként felemelte a hasát.
Szeretem az optimizmusát. Én néha nagyon el tudok kenődni, bár az igazi magamba zuhanás már hónapok óta elkerül. Most már nagyon úgy fest, hogy Marcusnál ki fog maradni a mászás, határozottan ellenkezik, ha tanítani próbálom. Andinak engedi, de heti egy alkalom nem hiszem, hogy sokat számít. Megtanult fenéken csúszkálni, aminek nem örülök, de ő annál inkább, és egyre inkább szeretne felállni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megfogja a kezemet, egyfajta segítsélmárlégyszi nézéssel, és ha esetleg nem veszem a lapot, jajveszékel kicsit. Ha van kapaszkodó (ami legtöbbször a kezem) szépen felhúzza magát, viszont csak jobb kézzel kapaszkodik, amikor a balt is munkára próbálom bírni, egyszerűen arrébb tolja a kezem. A kis büdös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése