Ma találkoztunk először a nyári szünet kitörése óta a gyógypedagógussal. Őszintén szólva mindig fenntartásaim voltak vele szemben, talán mert először azt mondta, nincs kapacitásuk Marcira, aztán mégis fogadta (úgy, hogy minden alkalommal több időpont közül is választhattunk…), persze normatív támogatás nélkül. Nem volt panaszom a munkájára, kaptunk jó ötleteket, amik közül nem mind vált be, de továbbgondolásra mindenképpen jók voltak. Kedves volt Marcihoz, hozzám is, de valahogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Csak azért eresztettem ilyen bő lére, mert Manó ma minden látható előzmény nélkül úgy viselkedett vele, mint még senkivel: legalább fél óráig ült, mint aki megfagyott, nem nyúlt egyik játékhoz sem, láthatóan szorongott, időről időre elpityeregte magát. Lehetséges, hogy ennyire levette az érzéseimet?
Később kezdett feloldódni, de alig mutatott meg valamit a „tudományából” holott én már a telefonban beharangoztam, hogy rá sem fog ismerni, annyira kinyílt az elmúlt hónapokban. Mondjuk tényleg rá sem lehetett ismerni, hiszen pár perc után mindig barátságos az idegenekkel is. Érdekes, hogy óra után a váróban csont nélkül az ujja köré csavart két anyukát, vigyorgott, be nem állt a szája, pedig őket aztán tényleg sosem látta.
De a lényeg: A gyógypedagógus szerint, ha igaz, amit Manóról elmondtam (persze, hogy igaz, mi értelme lenne szépíteni) akkor az értelmi fejlettsége megfelel annak, ami egy 15 hónapostól elvárható. Nem tartozik az élmezőnybe, de nincs túlságosan lemaradva sem. Hiphiphurá.
Meg lettem dicsérve én is, aszonta, mintha egy szakvéleményt hallgatott volna, ahogy beszámoltam Manóról. Meg azt is, hogy nagyon okosan, tudatosan segítjük Marcust, örül, hogy nem siettetjük, megfelelően fejlődik, nem félti őt egyáltalán. Hát mit mondjak, jólesett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése