2014. május 10., szombat

Hogy kedvenc sógoromat idézzem,


ezt elk**tuk.

Ma délben a gyerekem azt mondta nekem, ne meséljek neki elalvás előtt, mert – figyelem! – ma már sok mesét nézett.
Mérges vagyok magamra, én is beleestem az addig legalább nyugi van, és egyébként sem néz akármit, csak amit mi helyesnek tartunk - előfizetésünk nincs, a készüléket monitorként használjuk - szokásos csapdájába. Hát visszanyalt a fagyi.

Mesét néz, hogy elviselje, mikor nyújtom, masszírozom kezét, lábát, mesét nézett, mikor inhalálnia kellett, vagy infralámpáztam a fülét, arcát, elég gyakran sajnos, mert nem bírt kikecmeregni a hurutos, nagyothallós nyavalyából. Mesét néz, ha altatom Lackót, mert egyébként nem mehetek ki a látóteréből, ha mégis megteszem, azonnal sírva jön utánam, és Lackó bármennyire is mintababa mostmár, egy sikongatva futkosó, ajtócsapkodó hároméves közvetlen közelében elaludni ő sem tud. És ugyanezen okból mesét néz, ha pincébe, padlásra, kertbe kell szaladnom pár percre. Már tudom, hogy túl gyakran.

A gyerekeimmel kapcsolatban, nincsenek különösebb ambícióim (abban igyekszünk segíteni őket, hogy legyenek sajátjaik), de az, hogy a könyveket szeressék, nekem alap. Azt hittem ezért megteszem, amit kell, sok, és azt gondolom igényes könyve van, sokat olvasok neki, én magam is gyakran veszek könyvet a kezembe, még ha jóval ritkábban is mint a gyerekek előtti időben. Nem elég ezek szerint, én pedig nem akarom, hogy könyvek helyett a monitort válassza.

Marcikám gyanútlan őszinteségével elérte, hogy jelentős képernyő-megvonásban részesüljön, a fentebb részletezett problémákra pedig valami más megoldást kell kitalálnom. Remélem, még vissza tudom fordítani ezt a folyamatot, mert hú, most úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése