ezt elk**tuk.
Ma délben a gyerekem azt mondta
nekem, ne meséljek neki elalvás előtt, mert – figyelem! – ma már sok mesét
nézett.
Mérges vagyok magamra, én is
beleestem az addig legalább nyugi van, és egyébként sem néz akármit, csak amit mi
helyesnek tartunk - előfizetésünk nincs, a készüléket monitorként használjuk - szokásos
csapdájába. Hát visszanyalt a fagyi.
Mesét néz, hogy elviselje, mikor nyújtom,
masszírozom kezét, lábát, mesét nézett, mikor inhalálnia kellett, vagy infralámpáztam
a fülét, arcát, elég gyakran sajnos, mert nem bírt kikecmeregni a hurutos,
nagyothallós nyavalyából. Mesét néz, ha altatom Lackót, mert egyébként nem
mehetek ki a látóteréből, ha mégis megteszem, azonnal sírva jön utánam, és
Lackó bármennyire is mintababa mostmár, egy sikongatva futkosó, ajtócsapkodó
hároméves közvetlen közelében elaludni ő sem tud. És ugyanezen okból mesét néz,
ha pincébe, padlásra, kertbe kell szaladnom pár percre. Már tudom, hogy túl
gyakran.
A gyerekeimmel kapcsolatban,
nincsenek különösebb ambícióim (abban igyekszünk segíteni őket, hogy legyenek
sajátjaik), de az, hogy a könyveket szeressék, nekem alap. Azt hittem ezért
megteszem, amit kell, sok, és azt gondolom igényes könyve van, sokat olvasok
neki, én magam is gyakran veszek könyvet a kezembe, még ha jóval ritkábban is
mint a gyerekek előtti időben. Nem elég ezek szerint, én pedig nem akarom, hogy könyvek helyett a monitort válassza.
Marcikám gyanútlan őszinteségével
elérte, hogy jelentős képernyő-megvonásban részesüljön, a fentebb részletezett
problémákra pedig valami más megoldást kell kitalálnom. Remélem, még vissza
tudom fordítani ezt a folyamatot, mert hú, most úgy érzem magam, mint akit hasba
rúgtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése