2013. május 30., csütörtök

Burkolás első felvonás

Múlt héten burkolók egész hada várta térdelőrajtban a járólapjainkat, de hiába. A kamion időben megérkezett, ám a speciális olasz logika szerint a mennyiség stimmelt, a szín viszont nem, és természetesen a mi lapjaink is Itália földjén maradtak. Remélem júniusban több szerencsével járunk. Mindenesetre már csak a burkolás és az ajtók választanak el minket attól az állapottól, amihez a szakemberek segítségével idén eljutni akartunk.

Hétvégén átlag húszpercenként mentem be a félig (se) kész fürdőbe gyönyörködni. Már nem betonon álldogáltam! A falon Zalakerámia, a padlón Grespania lapok, a kád egyelőre ytong burkolatban, és nem lesz a falon sem minta, sem díszcsík. Az lesz benne az attrakció, hogy nem lesz benne attrakció. A fejemben kicsit másként festett, de minél többet nézem, annál jobban szeretem.



A kamra a nemzetköziség jegyében nagyon olcsó és szép és jó lengyel lapokat kapott, és tökéletes lett. Külön dicséret jár az uramnak, aki kitalálta, hogy burkoltassuk le a lépcsőt is. Remek ötlet volt, nemcsak praktikus, de a beton után kész öröm takarítani.




Hétvégén le akartuk csiszolni, festeni és beszerelni ide a polcrendszert, ám kiderült, csak a szarka akart sokat. Naivan nem számoltunk azzal, hogy a sok év óta száradó, kezeletlen fa issza a festéket, akár a szivacs. Így aztán a vártnál jóval lassabban haladtunk, a maradék elemek az alagsorban várnak új arcukra. 

2013. május 22., szerda

Amikor nem lát a fotós...

- De hát oda hajléktalanok járnak!
- Dehogy hajléktalanok, csak alkoholisták!


A fenti párbeszéd a húgom és a férje között zajlott, miközben a családi fotózásuk helyszínéül választott, kétségtelenül lepukkant viszont sok lehetőséget rejtő park felé gurultunk. Sógorom azért még megkérdezte, hogy kért-e tesóm valamiféle igazolást a part vendégeinek homeless, avagy alkesz voltáról, de végül teljesen üresen találtuk a vadcirokkal sűrűn benőtt, vadromantikus helyet.

Az Univerzum úgy gondolta, vicces lenne, ha némi szünet után több fotós lehetőséget is az utamba sodorna, ezzel egy időben pedig drasztikusan rontana a szemem állapotán. Már bő egy hete, ha akarom, ha nem, mindenféle alakzatok táncolnak a szemem előtti homályban, de ne legyek telhetetlen, hisz végre volt lehetőségem kipróbálni, hány éles képet sikerül lőnöm így félvakon.

Megmutatom néhány kedvencemet:






2013. május 11., szombat

Ilyen is van


Marcinak tavaly óta évente két pár OEP-támogatott ortopéd cipő jár, az elsőt ősz végén készíttetettem neki. Nem olyan bumfordi, mint ahogy egy ilyen cipőt elképzeltem, csinos, választhattam színt, még csíkos cipőfűzőt is tettek bele, hogy vidámabb legyen. Fiókám hordta is egész télen, direkt szobacipőt kértem, úgy gondoltam, ezt jobban kihasználhatjuk, de akár bundás bakancs is lehetett volna. Ebben tornázik, és most, hogy jó idő van, kint is ezt hordja.

Lassan kezdi kinőni, elvillamosoztunk hát először az ortopédiára receptért, majd az ortopédcipő-készítőhöz.
- Szia bácsi! Varr cipőt, Marcinak!
A bácsi alaposan megvizsgálta Marci lábát, többször lemérte, elkérte a doktornő diagnózisát, kikérdezett a hemiparesisről, a tornákról, az eredményekről. Nagyon megdicsérte Marcit, engem is, biztatott, jól teszem, hogy nem viszem még oviba, tartsuk a lendületet, a torna most sokkal fontosabb, mint bármilyen közösség, vagy akár az ortopéd cipő.

Majd azt mondta, a kért szandálén kívül válasszak egy másik színt is, mert készít Marcinak egy pár olyan szobacipőt is, mint amit most visel. Csak úgy. Ajándékba.

Nagyon köszönjük! 

2013. május 10., péntek

Hinta, palinta, palinta, palinta…


énekelte Marcink nem is olyan régen a napi TSMT torna közben a dalocskát. Már nem énekli, inkább rettentően tiltakozik mindenféle hintázás ellen, mert szerinte a hinta, ezt figyeljétek, kemény.
Szóval mostanában nem igazán van üzemben ez a jó kis fejlesztőeszköz, legfeljebb nekem támad hintázhatnékom néha.

Még tavaly láttam a prototípusát a BHRG-nél, ahová csoportos tornára járunk, és Szilvi, az ottani terapeutánk elárulta, ő varrta saját kezével. Varrni ugyan nem tudok, illetve kézzel kicsit igen, géppel sehogyan, de elhatároztam rögtön, Marcinak kell egy ilyen. Vettem hát erős bútorvásznat (140 cm szélesből 2m-t) egy varrónő körbeszegte, és a két rövidebb oldalára bújtatót varrt. Az uram vett hintakötelet ill. hintakampót valamelyik barkácsboltban, a kampót a plafonba fúrta, a kötelet befűztem, felakasztottam, kész is a szobahinta  kevesebb, mint ötezer forintból.




Marci az elején rendkívül élvezte, belefektettem és ficánkolt, mint egy halacska. Sokoldalúan használható, lehet hintáztatni előre-hátra, jobbra-balra, körbe-körbe. Volt egy igen jó feladatunk, hasra fordítottam a kismókust, és lengés közben különböző tárgyakat adtam a kezébe (mindkét kezével meg kellett fognia), majd ugyancsak lengés közben próbálta egy dobozba ejteni. Én is kipróbáltam, tényleg megdolgoztatja az idegrendszert, utána csak úgy bizsergett a fejem.

mikor nincs használatban, rendkívül dekoratív megoldással a karnishoz erősítem
Mivel pár hete tart már a hintafóbia, megpróbáltuk mással helyettesíteni. Kár, hogy az új hintánkat alig látjuk, de ha mégis, akkor azért többnyire hajlandó edzeni.


2013. május 7., kedd

A pincétől a padlásig


Ahogy az előző bejegyzésben írtam, kitakarítottuk a házat a pincétől a padlásig, vagyis inkább - ahogy az uram fogalmazott – elértük a  koszos, de már nem mocskos állapotot.

Kezdem a melléképület padlásával, az kifejezetten jól néz ki szerintem. Itt is találtunk egy, s mást például újabb mosdókagylót és vécécsészét, törött szánkót, rendszámtáblákat, az uramban még mindig pislákol a remény egy elrejtett Pannóniát illetően. Lomtalanítás után a szanaszét heverő tetemes mennyiségű faanyagot rendbe tettük, lepókhálóztam, összesepregettem, így már egészen barátságos. Nagyon tetszik, ahogy annak idején bedeszkázták.




A pincében levertük a hámló vakolatot, amit aztán vödörszámra hordtunk ki. Ahol volt, felszedtük a linóleumot, elkorhadt szőnyeget, alaposan kiszellőztettünk, már nincsen dohos szag. 
Tudom a képek elég rémisztőek, biztosan azt gondoljátok, ezek sem voltak normálisak, amikor ezt a házat megvették. Az alagsor, ha nagyobb eső esik, ázik, de közte és a földszint között van szigetelés, így felfelé már nem jut a vízből. De nincs mese, le fogjuk szigetelni az egészet, és nagyszabású tereprendezést tervezünk az udvaron is. Viszont van egy óriási plusz területünk, csak győzzük majd kihasználni. Szóval képzeljétek el az alagsort újra vakolva, fehérre festve, mondjuk bézs greslapokkal burkolva. Ugye így mindjárt más?

Kazánház. A bal oldali szörny becsületes neve karborobot, működik is állítólag, de még nemigen mertem a közelébe menni.
Kazánház 2.  Hangya énünk elkezdte gyűjteni a fát télire.
Mosókonyha volt, még nem tudjuk mi lesz belőle, nem szeretem annyira a mosást, hogy külön helységet  kapjon.
Alagsori "nappali", betonos zsákokkal, darabjaira szedett, korhadt szekrénnyel.  Itt  bár még magam sem nagyon hiszem, de egyszer műterem lesz. 
Az uram majdani műhelye. Ez a fal kapott eső és szennyvizet, utóbbitól  mentesült, immár a csatornába kerül, ami oda való.
Egyelőre szúapartman, de itt lesz majd a terasz növényeinek téli szállása.


2013. május 5., vasárnap

Egy zsák beton mindig jól jön


Ezen a hétvégén az uram egyedül volt kénytelen háztűznézőbe menni, mert az anyukája, aki vigyázott volna Marcira sajnos megbetegedett. Kérdezték többen egyébként, hogy a munkát, amit mi végzünk, miért nem bízzuk a mesterekre, és ha már nem bízzuk, mit keresek én ott a véső és kalapács végén.
A válasz egyszerű. Egyrészt, mert a megspórolt pénz így tényleg számottevő, és hát valamiből ki kell fizetni azt az akciósan plusz viccesen alkudva is brutál drága járólapot.  Másrészt pedig azért is, mert olyan jó hajnalok hajnalán kávés termoszt szorongatva beleautózni a giccses napfelkeltébe, megbeszélni, amire hét közben nem jutott idő, azaz kb. mindent. Nem is beszélve a hazautat, amikor teli torokból Charlie-t avagy Zoránt éneklünk (te jó ég, ennyire öregek lennénk?), nehogy emberem el találjon aludni a volán mellett.
Hiányzik, na.

Viszont büszke is vagyok magamra, hogy nemcsak dísznek vagyok a portán, nem mintha bármi díszéül szolgálhatnék, de fóbiám ellenére például múlt hétvégén be mertem menni a potenciális egértanyára szelektálni. Ide eddig csak befelé pakoltunk, a szisztémánk szerint először lomtalanítsuk a házat, aztán majd meglátjuk, és olyannyira sikeres voltam, hogy immár LÁTSZIK, hogy csökkent a lomok mennyisége. Cserébe háromszor fordulva degeszre tömtük a faluszéli szelektív papírgyűjtő kukák egyikét. Majd valaki egyszer elmagyarázza, miért jó megőrizni a helyi hetilap valamennyi számát 1995-től kezdődően, a hasonló korú reklámújságokról nem is beszélve.
Közben, mint az amerikai hajléktalanok, egy vashordóban tüzet raktam, ahol elégettem a szelektívbe nem való papírhulladékot, úgymint a munkások által otthagyott zsákokat, szakadt kartondobozokat, és a többi.  Eszembe jutott, gyerekként mit nem adtam volna, ha egész nap tüzeskedhetek, így mindjárt nem zavart annyira, hogy „szépre száll a füst”.

Mindemellett pedig végre-végre teljesen lomtalanítottuk a házat, kitakarítottuk a pincét, és a melléképület padlását is. Találtunk érdekes dolgokat, például azóta is töröm a fejem, miként gondolták hasznosítani azt a több műanyag zsáknyi betont (nem viccelek, beleöntötték a zsákba a betont) amit a kazánházban és más helységben is tároltak.
A virágok majdani téli lakhelyéül szolgáló helységben valódi szúkolónia dorbézol, lehet hallani, ahogy lakmároznak, így az itteni polcrendszernek sajnos búcsút kell mondjak, de legalább megvan mivel fogjuk elvégezni a próbafűtést.


Képeket is hozok hamarosan, csak felébredt a főnököm, és át kell adnom a gépet a Vakondnak. Közben becsempészek egy kis Dévény tornát, nehogy már haszontalanul teljen az idő...